Május végén, június elején Párizsban jártam és nem csak a Comédie Française két (valójában három) remek előadását láttam, de véletlenül belefutottam két fesztiválba is. Összesen négy (vagy öt) produkciót láttam tehát – ezekről szól az alábbi beszámoló.
Az előadások:
Comédie Française: Corneille: Le Menteur (A hazug), május 30.
Théâtre du Rond-Point: Olivier Py : Illusions comiques (Komikus illúziók), június 1.
Atheliers Berthier (Odéon): Beat Furrer : FAMA, június 2.
Comédie Française: Molière / Lully - L'Amour médecin et le Sicilien ou l'Amour peintre – Szerelem mint orvos és A szicíliai, avagy a szerelem mint festő, június 2.
Az egyes előadásokról
Comédie Française: Corneille: Le Menteur (A hazug), május 30. Rendezte Jean-Louis Benoit.

A Comédie Française épületének előcsarnoka meglepően sivár. Úgy is mondhatnám, elegáns, vagy úgy, hogy legalábbis annak van szánva. Mégis – az egy-két szobor nem kárpótol a régi plakátok és előadásképek hiányáért. Fönt, a folyosón van néhány festmény – a büfé viszont rosszabb, mint az Erkel Színházban. És ezzel mindent megmondtam.
A terem (a Salle Richelieu) viszont gyönyörű. Bár a színpad széles, bár több emelet galéria húzóik fölöttünk, mégis, az egészre valamilyen intimitás jellemző. És varázslatosan jó az akusztikája.
Itt játsszák a francia klasszikusokat kétszázhuszonhat éve. Nem lehet könnyű őrizni a hagyományt és elszórakoztatni a mai közönséget, de az általam látott előadások fogadtatása arra utal, hogy a Comédie Française igazgatósága nem lehet nagy gondban. Amit csinálnak, teljes mértékben elüt például az angol vagy főleg a német színházak játékmódjától – itt a mű van középpontban, és minden azt szolgálja – még a remek rendezői ötletek is (ezekről majd a Molière / Lully című előadás kapcsán írok többet). Itt van jelmez, itt van díszlet, itt a színészeket nem sztriptíztáncosnak használják.
Az első darab, amit a Comédie Française-ben láttam, Corneille-től A hazug című komédia volt.
Corneille-nek ezt a darabját Magyarországon nagyon régen nem játszották. Ez a verses komédia az alapja Goldoni azonos című komédiájának, de már Corneille darabja is Juan Ruíz de Alarcón A kétséges igazság (La verdad sospechosa) című darabja alapján készült. Corneille darabját magyarra Jékely Zoltán fordította, meglehetősen elnépieskedve és elirodalmiaskodva a rendkívül tiszta nyelvű, könnyed és szellemes eredetit.
A darab főhőse Dorante, fiatal diák, aki egyik nagyotmondó hazugságból zuhan a másikba – látszólag csak azért kényszerül bele egy-egy újabb hazugságba, hogy kimagyarázza az előzőt. Így keveredik párbajba, szerelembe, vitába az apjával, végül olyan házasságba, amelyet nem akart. Valójában azonban már első hazugságain is azt érezzük: Dorante tulajdonképpen költő. Az egész játék: színház a színházban. A francia klasszicizmus (és a spanyol aranyszázad) egyik kedvenc témája a valóság és a látszat kettőssége (ld. Az élet álom, A világ nagy színháza, vagy Corneille másik idevágó darabja, a L’illusion comique). A Le Menteur is ezt a témát variálja, brilliánsan.
Az előadás lenyűgözően profi, de egészében úgy hat, mintha a fénykorát élő, régi Madách Színházban járnánk, valamikor az ezerkilencszázhatvanas évek végén. A színészek – elsősroban a címszerepet játszó Loïc Corbery - tökéletesen, már-már koreográfikusan mozognak, mindannyian gyönyörűen beszélnek, és úgy mondanak verset, ahogyan nálunk sajnos alig valaki: bár éles dinamikai váltásokat alkalmaznak, bár a szöveg mint színpadi szöveg él, mégis, folyamatosan élvezzük a francia alexandrin zenéjét. A poénok ülnek, a francia szellemesség megérinti a meglepően fiatal átlagéletkorú közönséget. A fiatal nézők közül sokan az előadás előtt álltak sorba az előadáskezdés előtt kapható olcsóbb jegyekért, a közönség látnivalóan nem szervezett csoportokból állt.
A színházi, film- és televíziós rendező, forgatókönyvíró Jean-Louis Benoit elegáns, takarékos játéktérrel veszi körül színészeit (díszlet és jelmez: Alain Chambon). A két női főszereplő ruhájának mintája visszaköszön a két nő szobájának falán, a tapétán. A színdramaturgia már az első pillanatban megkönnyíti a szereplők azonosítását. Az üres színpadra egy-egy hangsúlyos díszletelem ereszkedik le, a gördülő díszletelemek is elegáns könnyedséggel mozognak. Egyáltalán, az egész játékot elgancia és könnyedség jellemzi. Látunk egy bravúrosan koreografált vívást, és végül irigyen nézem a színlapot: a darab 1680. szeptember 3-án került a Comédie Française repertoárjára és az általam látott volt a 991. előadása. Ez ugyan 226 év alatt nem nagyon sok, na de ott van az a 226 év! A Comédie Française-ben a művek az elsődlegesek – hogy éppen ez a produkció hanyadszor került színre, ezt nem tartják fontosnak közölni velünk. De kiszámíthatjuk, ugyanis a bemutatóra készült szórólapjról kiderül, hogy korábban 889 előadása volt. Benoit rendezése tehát most került színre száztizenkettedszer. Vajon a mi Nemzeti Színházunk mikor (és hol?) fogja kilencszázkilencvenegyedszerre eljátszani például a Karnyónét?
* * *
Théâtre du Rond-Point: Olivier Py : Illusions comiques (Komikus illúziók), június 1. Rendezte Olivier Py.
A Théâtre du Rond-Point a Champs Élysées kellős közepén található, de – ellentétben az elegáns bulvárral – erősen alternatív hangulata van. Engem leginkább a Bárkára emlékeztet, de sokkal nagyobb – a Renaud-Barrault terem, amelyben Olivier Py darabját láttam, legalább négyszáz nézőt tud befogadni és hatalmas, széles színpada van. Az előcsarnokból le lehet menni egy hangulatos büfébe és étterembe, amely ott jártamkor, egy szimpla hétköznapon, zsúfolásig tele volt.
Az 1965-ben született Olivier Py a mai francia színház fenegyereke. Dráma- és regényíró, dalszövegíró, rendező, operarendező, színész. Mellesleg ő maga illusztrálja a könyveit. A Théâtre du Rond-Point idén április vége és június eleje között « La Grande Parade Olivier Py » címen fesztivált rendezett személye köré. Meghívták a Py által vezetett színházat (Centre Dramatique National d’Orléans ), amely Py négy különböző darabját adja elő ebben az időszakban, hallhatóak továbbá Py dalai az előadásokat követő ingyenes éjszakai koncerteken.
Mindez nagyon érdekesen hangzik, de azért az nem volt egyértelmű, hogy én kíváncsi volnék erre a színes személyiségre. Tavaly ugyanis Dublinban, az Abbey Theatre-ben láttam egy botrányosan rossz rendezését, amelyben Vincent Woods mai ír drámaíró kollégájának A Cry from Heaven című gyönyörű, költői darabját tette tönkre. De alaposan megnéztem a színház honlapján az előadásról látható fotókat, megvettem és elolvastam a darabot, amelynek címe Corneille egyik legérdekesebb művére utal (erről alább), és úgy döntöttem: Párizs megér egy misét, Py megér egy estet.
A darabról. Először is, a címe. Szó szerint lefordítva annyit tesz: Komikus illúziók. A színházban azonban ritkán kell valamit szó szerint, vagy csak szó szerint értenünk. Py darabjának címe Corneille L’illusion comique, magyarul Színpadi illúzió című művére utal. Miért fordítottam másképp ugyanazt a szót? Azért, mert Corneille korában a „comique” a komédiára mint színjátékra vonatkozott. Py tehát nem egyszerűen utal a színháztörténeti előzményre, de játszik is a szavak történelmi változásával. Corneille darabjában, amelyet húsz évvel ezelőtt Magyarországon is bemutatott a Katona József Színház, Somlyó György fordításában (az eredeti francia címmel) és Szikora János rendezésében, egy apa keresi elveszett fiát. Egy mágus azt mondja, segít neki: megmutatja a fiát egy varázslat segítségével. Meg is mutaja, és az apa láthatja fia élettörténetét. A darab végén kiderül, hogy a mágus egy színigazgató, és a fiúból színész lett. (Mintha a Don Quijote világában járnánk.)
Py darabja enneél lényegesen szerkesztetlenebb – valójában olyan, mint egy kicsit túlírt, filozofikus bohóctréfa, tele költői gondolatokkal és remek poénokkal. Ebben a darabban bizonyos értelemben egy elveszett fiú keresi az apját – mint ez alább majd kiderül.
A színpadon minden színész önmagát játssza – de úgy, ahogyan Py megírta őket. Py, saját elmondása szerint, ezzel a darabbal akarta meghálálni, hogy kollégái tizenöt éve kitartanak mellette. Ő maga is szereplője a darabnak, bár a legjobb, leghálásabb szerepet egy Michel Fau nevű színészére (és – ről) írta. A színészek ki-be lépnek a szerepekből önmagukba, de önmagukat is szerpként játsszák – és éppen erről szól a darab. Az életben hordott különböző maszkokról, amelyek nélkül önmagunkat sem tudjuk megnevezni.

Az első felvonás elején Py egy korán meghalt költő barátjával vitatkozik arról, mi fontosabb, az élet vagy a művészet. A fiatalon meghalt költő az életre szavaz, az életet és a sikert választó Py viszont a művészetre. Úgy tűnik, igaza van. Pynek pillanatokon belül hatalmas sikere lesz. A színészek berontanak a lapokkal, olvassák az előadásról (az éppen játszott darabról!) szóló kritikákat. Csalódottak, hogy minden lap a darabot és a rendezőt dícséri, a színészekkel nem foglalkoznak. Jön egy divatkereskedő és Pyre alapozza az üzletét. Jön Párizs polgármestere, jön a kulturális miniszter és szobrot akarnak emeltetni Pynek. Jön a köztársasági elnök, lemond, és átaja Pynek a hatalmat. Jön a pápa és kijelenti, hogy a színházi epifánia és a vallás epifániája voltaképpen egy és ugyanaz. Milatt Py a pápával beszélget, beszalad Py anyja, aki korábban már sokat tett a fia piaci eladásáért (akárcsak a fiúért szintén rajongó Geneviève néni, akit az előbb említett Michel Fau játszik) és közli, hog a fiúnak sürgős dolga van – a pápa megértő, hiszen az Isten előbbre való, mint ő.
A második felvonásban jön a bukás. Py egy monológban valami füstölt heringekről beszél, és ez nem tetszik az egyik nézőnek, aki a jelek szerint nem szereti a füstölt heringet. Pillanatok alatt kitör a botrány, a nézők bekiabálnak, elkergetik Pyt. Py kimegy a divatból, a divatkereskedő szónoklatot tart arról, hogy miért nincs már divatban. Meg akarják égetni. Miközben Michel Fau leckét ad színészetből az általa játszott (!) Geneviève néninek (aki egyébként igen nagyra tartja a mestert), Py elbujdosik. Az apja kitagadja, nem is akárhogy: lemond a Py névről és felveszi a Brecht nevet – ez a név már bizonyított.
A harmadik felvonásban a dolgok a helyükre kerülnek. A színház csak színház, nem kell egy drámaíróból vagy egy rendezőből istent csinálni. Az elnököt, a polgármestert, a minisztert és a pápát már nem látjuk, viszont visszajön az apa és újra fölveszi a Py nevet.

A közönség persze jobbra-balra dől a poénoktól, a látvány sem utolsó, könnyedén és gyorsan változik, neoncsövekkel keretezett emelvények jönnek-mennek a színpadon (a díszletet és a jelmezeket Pierre-André Weitz tervezte.), az előadást élő zene kíséri (zene: Stéphane Leach), és Michel Fau olyan, mint a valaha élt legnagyobb komikusok. A szöveg tele van finom utalásokkal, nyilván olyanokkal is, amelyeket én észre sem vettem.

Py szerzőként is, rendezőként is egyértelműen kapcsolódik a francia színház nagy hagyományaihoz. Rendkívül fontos a szöveg (jól is mondják), ahogyan itt évszázadok óta mindig. Bár a darab túl van írva és inkább bohóctréfa, mint komédia, a szöveg minősége mégis igazi íróra vall. Legfilozofikusabb mondatait a játék ironikus keretbe helyezi. Mindenki remekül, karakteresen mozog, állandó jövés-menés van a színpadon. A jelmezek erős színekkel és a szöveget követő poénokkal karakterizálnak (pl. amikor Py menekül és anyja tanácsára nyuszinak öltözik.)
Két magyar színházművész jut eszembe róla, Alföldi Róbert és Pintér Béla. De Alföldinél játékosabb (van benne önirónia, amit én elegáns és vonzó tulajdonságnak tartok), Pintérnél viszont mélyebb szöveget ír (minden során átüt a klasszikus műveltség). Igaz, dramaturgiailag viszont gyengébb darabot.
Olivier Py nem az egyetlen kortárs francia drámaíró, aki egyben rendező is. A valamivel idősebb Valère Novarina (mellesleg festő) éppen a közelmúltban rendezte saját darabját a Comédie Française-ben. Sajnos ottjártamkor ez éppen nem volt műsoron.
Mindenesetre, ha legközelebb Orlèans-ban járok, elmegyek a színházába és megnézem Py többi darabját is.

* * *
Ateliers Berthier: Beat Furrer : FAMA, június 2. Rendezte Christoph Marthaler.
Az 1954-ben született Beat Furrer különleges operáját az AGORA Fesztivál keretében láttam és hallottam, sőt, mondhatnám: láttam-hallottam-érzékeltem.
Az AGORA a Centre Pompidou keretében működő, Pierre Boulez alapította kortárs zenei kutatóközpont, az IRCAM évenként megrendezett fesztiválja. Idén hét produkciót mutatnak be, mindegyiket többször is eljátsszák, az események többsége azonban vita, előadás, technikai bemutató. A fesztivál több helyszínen zajlik.

A FAMA helyszíne, az Ateliers Berthier, olyasmi, mint nálunk a Millenáris. Egy régi gyárépületben több színháztermet alakítottak ki. A Millenárissal szemben nagy különbség, hogy az egyik helyszínen az Odéon (az Európai Színházi Unió tagja) játssza a belvárosi palotában el nem férő, oda nem illő darabjait (néhány évig, a színház felújítása alatt, kizárólag itt játszottak), egy másik teremben pedig az Opéra national de Paris tart kortárs operabemutatókat (ami nem azt jelenti, hogy magában az operaházban ne játszanának huszadik századi és kortárs műveket!). A szólistára, zenekarra, nyolc énekhangra és egy különleges díszletre („construction sonore”) komponált művet a Klangforum Wien, a Donaueschingen Musiktage, az Ircam-Centre Pompidou, az Opéra national de Paris és a Wien Modern fesztivál együtt hozták létre.

A németül és franciául elhangzó szövegek idézetek d’Arthur Schnitzler Elza kisasszony című művéből és Lucretius De rerum natura című költeményéből. Az utóbbiból vett részlet franciául hangzik el, és a francia műfordítási hagyománynak megfelelően nem versben, hanem lényegében prózában.

Az előadást a svájci születésű Christoph Marthaler rendezte. (Életrajza angolul: http://www.goethe.de/kue/the/reg/reg/mr/mar/enindex.htm illetve németül: http://www.goethe.de/kue/the/reg/reg/mr/mar/deindex.htm ) Az eredetileg pantomimes és színházi zenész Marthaler hosszú ideje foglalkozik különleges zenés színházi előadások létrehozásával (és operarendezéssel is). Volt már „az év rendezője” (a Theater Heute díja) és elnyerte a Berliner Theaterpreis-t is. Néhány évig Zürichben volt színházigazgató, de 2004-ben politikai vitába keveredett a városvezetéssel és felmondott.

A monológ formájú darab története – amennyire ez kivehető volt – az, hogy Elza meg akarja menteni adósságba keveredett apját, és útra indul egy szállodában, hogy felajánlkozzék a férfiaknak.

A tér: tér a térben. A hatalmas gyárcsarnokon belül az előadás elején beléptünk egy kék dobozba (kb. négyszáz néző férhetett a terembe). A falak kb. egy méter széles, kb. öt méter magas kék panelekből álltak össze, fejünk fölött is kék panelek voltak láthatók. Ezek a panelek azután az előadás folyamán sokszor megfordultak, derékszögbe álltak (másik oldaluk fémből volt). Tengelyük körül lehetett őket elfordítani, egy ujjal (a szólista és az énekegyüttes tagjai mozgatták őket). Az előadás egy pontján a fönti panelek is kinyíltak. (Szcenika: Wolfgang Bürgler / Limit Architects, Winfried Ritsch.).
A szóló különleges beszédhangon előadott narráció volt. A főszereplő Isabelle Menke tökéletesen működött együtt a nyolc tagú Klangforum énekegyüttessel és a Neue Vokalsolisten Stuttgart muzsikusaival, ami nem meglepő, hiszen nem csak színész és rendező, de zongorista és énekes is, a Mozarteumban végzett. Az előadást a szerző vezényelte, és nem lehetett könnyű dolga, mint mindjárt kiderül.
A zenekar a kék falon kívül helyezkedett el. Az előadás elején megnyíltak a panelek és láttuk a zenekart, amely frontálisan szemben ült velünk, mint egy hagyományos előadáson. A panelek később bezárultak, és ilyenkor a hang (az elől ülő zenekar és a körben álló énekegyüttes tagjainak hangja) a panelek közötti résen szűrődött át, egészen különleges akusztikai élményként. Néha csak egy panel volt megnyitva, máskor több, az előadás végén már az összes. (Az akusztikus Winfried Ritsch volt.) Idővel a zenekar eltűnt a szemünk elől és akkor láttuk meg őket, amikor a panelek elkezdtek megnyílni – körben ültek, és a karmestert képernyő segítségével követték.
A művet kizárólag akusztikus hangszereken adták elő. Eleinte úgy éreztem magam, hogy én ezt már hallottam – a darab elején valami kellemetlen kapirgálást végeztek a hegedűk, és a fúvósok sem adtak ki igazán szép hangokat. De hamarosan megadtam magam – az egész terem szólt, és idővel a zenei anyag is kisimult. A kék derengésben (az egész előadás szándékosan alul volt világítva) költőivé oldódott a szorongás és Isabelle Menke rendkívüli intenzitású jelenléte tökéletesen fókuszálta a szétszórt élménytöredékeket. A zene egyre líraibb, egyre harmonikuabb lett – vagy én hallottam egyre harmonikusabbnak az egyre több szólót felvonultató, a kék doboz körül egyre több elnyújtott hangot futtató zenei anyagot.
Az egész mű kb. hetven percig tartott – ennyi idő éppen elég volt ahhoz, hogy feloldódjunk ebben a különleges hangzású térben és megfeledkezzünk az időről. Ennél hosszabban viszont nehéz lett volna fenntartani a tökéletes feszültséget.
Sajátos tanulsága volt a gyönyörű estének, hogy még a legcsodálatosabb koncertterem is alkalmatlan a kortárs zene némely műveinek megszólaltatására. A kortárs zene egyre színpadiasabb és egyre többet játszik a térrel. Ezt a nagy formátumú művet képtelenség volna előadni a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben. Annál inkább előaható volna a Millenárison. Ha a Magyar Állami Operaház nákunk is együttműködne az ilyen különleges helyszínekkel. És ha játszana kortárs szerzőket.
* * *
Comédie Française: Molière / Lully - L'Amour médecin et le Sicilien ou l'Amour peintre – Szerelem mint orvos és A szicíliai, avagy a szerelem mint festő, június 2. Rendezte Jean-Marie Villégier és Jonathan Duverger. Koreográfia: Wilfride Piollet és Jean Guize. Közreműködik a Les Arts Florissants.
Budapesten először a közelmúltban, a Tavaszi Fesztivál keretében a Művézetek Palotájában láttunk egy ún. comédie-ballet-t, vagy komédia-balettet. Az Úrhatnám polgár-t jétszotta el a Le Poème Harmonique nevű francia színházi együttes, amelynek az a célja, hogy a régizene-együttesek módjára, úgy játssza el a barokk kor klasszikus darabjait, ahogyan azokat születésük korában játszották. Tehát nem csak arról volt szó, hogy Lully zenéje is megszólalt, hanem arról is, hogy a díszlet, a jelmez és a színészi játék is a korabeli stílus rekonstrukciója volt. (Bár, ismerve az idevágó források rendkívüli szűkszavúságát és félreérthetőségét, meggyőződésem, hogy ehhez a rekonstrukcióhoz legalább annyit kellett kitalálni, mint amennyit fel lehetett újítani.)
Párizs közepén, a Comédie Française-ben most másképp játszanak komédia-balettet. Kifejezetten modern hangvételű, rendkívül dinamikus előadásokat láttam, pedig nem akárki zenélt – az előadást a Les Arts Florissants muzsikusai kísérték. Mindkét darabban komoly énekbetétek vannak – és a színészek legtöbbje profi énekes módjára énekelte el ezeket.
Egyáltalán, a francia színészek, akárcsak német kollégáik, birtokában vannak azoknak a szakmai alapoknak, amelyek hiányát még jelentős magyar színházak is eltűrik legjobb színészeiktől is. A francia színészek először is kitűnő konícióban vannak. Többnyire remek alakjuk van, de legalábbis nincsenek elhízva, hajlékonyak és izmosak; a férfiak férfiak és a nők nők – például szépek, ami nálunk már-már hátránynak számít. Nagyszerűen mozognak és egytől egyig olyan artikuláltan beszélnek, hogy még a franciául nem nagyon jól értő külföldi (azaz én) is képs őket követni. Nem fordulhat elő, hogy egy színház vezető színésze motyogjon vgy beszédhibás legyen (és tanítson a Színművészeti Egyetemen vagy igazgassa a Nemzeti Színházat).
Az első, nálunk ritkán látható egyfelvonásos, a L’Amour médecin, (rendezte: Jean-Marie Villégier) egy féltékeny apának (Sganarelle), lányának, Lucinde-nek, Lucinde szerelmének, Clitandre-nak és az okos szolgálónak, Lisette-nek a története. Sganarelle azt hiszi, a lánya beteg (pedig csak szerelmes). Orvosokat hívat, akik rettenetes konzíliumot tartanak, sok pénzért (és Molière, szokása szerint, hülyét csinál belőlük a színpadon). Lisette és Clitandre kitalálják, hogyan kerülhet a fiú a szerelme közelébe – úgy, hogy orvosnak álcázza magát. Ebben az álruhában azután beadja Sganarelle-nek, hogy a gyógyítás érdekében úgy kell tennie, mintha feleségül venné Lucinde -t. És úgy tesz. A féltékeny apa, Sganarelle, felsül.
Közben pedig Lully zenéje szól, táncolnak és énekelnek. Molière és Lully tulajdonképpen feltalálták a musicalt. Egyáltalán, a klasszikusok, a görögöktől Shakespeare-en át Goethéig, sokkal jobban szerették a zenés színházat, mint ahogyan azt a mai művész-színházi világban elismerik.
Az előadás a szó legjobb értelmében vett gyerekszínházi jellegzetességeket mutat. A díszletek színes, könnyedén leereszkedő-felemelkedő házfalak. (Díszlet: Jean-Marie Abplanalp.) A jelmezek részben a kor ruháit idézik, részben még azokhoz képest is kissé elrajzoltak (Jelmez: Patrice Cauchetier.) A gyönyörű Léonie Simaga Lucinde szerepében, az érett, szép és okos Cécile Brune (Lisette) és a Sganarelle-t játszó Nicolas Lormeau elképesztő ripacsok, felszabadultan komédiáznak.
A másik, nálunk még ritkábban játszott darab, a Le Sicilien ou l'Amour peintre (rendezte: Jonathan Duverger) ugyanerre a patentre épül. Van egy nagy különbség: a féltékeny férfi ezúttal nem egy öregedő apa, hanem egy erőszakos szerető. Ezt az erőszakos szeretőt (ő a szicíliai, Don Pedro) úgy verik át, hogy szeretőjének szerelme (Adraste) festőnek álcázza magát és úgy tesz, mintha portrét festene a szerelméről, Isidore-ról. Ezúttal nem egy okos szolgáló segít, hanem egy okos szolga – Ali, a török.
Ezt a darabot a rendező még inkább eltávolította a hagyománytól. Az előadás környezete a klasszikus amerikai musical világa, a ruhák nagyjából a hatvanas éveket idézik (jelmez: Jean-François Gobert). Hosszú, elegáns ballonok, matrózruhák, lila öltöny, kék ing, piros nyakkendő – van itt minden, mi szem-szájnak ingere. Isidore (az érett, hollywoodi típusú szépség, Elsa Lepoivre játssza vagányan és ötletesen, ráadásul hogy énekel!) itt nem egy ártatlan, hisztérikus kislány, ellenkezőleg, ravasz, okos, a szerelemtől zseniálissá váló asszony. Laurent Stocker ugyan alkatilag nem túl szerencsés választás Adraste szerepére – de amint megmozdul és játszani kezd, elfelejtjük, hogy karcsú szerelméhez képest kissé szögletesre és zömökre sikeredett. De mindkettőjüket lemossa a színpadról a tökéletesen éneklő és táncoló, zseniálisan végletes Shahrokh Moshkin Ghalam, Ali szerepében. Igazán csak hab a tortán, hogy az egyik balett-betétben még egy leleplezett bűvésztrükköt is látunk. Leleplezése révén azonban még ez a trükk is filozofikus mélységű. Bejön a bűvész és egy ládában kettévág egy embert. Majd összerakja és a ládából kipattan egy táncosnő. És akkor jön a leleplezés: a táncosnő lábát játszó férfi táncos is előkerül és eljárnak egy pas-de-deux-t. Magyarán: férfi és nő egy test, és ketten válnak újra egy testté. Mint a darabbéli szerelmesek.
A Les Arts Florissant részvétele természetesen biztosítja a maximális zenei színvonalat. Abszolút színházat láttam, zenét, játékot, látványt, egy zseniális író és egy nagy zeneszerző darabját. És mindezt úgy elővezetve, mintha tegnap írták volna.