Szeptember 20-án és 21-én a Bárka Színházban négy, még be nem mutatott magyar darabot olvastak fel, köztük a Kun László című királydrámádat. Mennyire van létjogosultsága a felolvasószínházi műfajnak?

K. Cs: Az író számára mindenképpen izgalmas, amikor a műve első alkalommal „megszólal”. Számomra például itt, a Bárkán derült ki, hogy a Kun László, mint színpadi dráma működik – addig eléggé bizonytalan voltam ebben, hiszen kit érdekel ma egy furcsa, kísérletinek ható XIII. századi magyar királydráma. A nyilvános felolvasásból jó esetben meg lehetett érezni a történet, a főbb karakterek, a dramaturgiai szálak érvényességét. De a Bárkán első alkalommal megtartott Új Magyar Drámák Fesztiválja nem emiatt volt igazán fontos, hanem mert olyan színházak „mutatták be” a drámákat, akiket komolyabban érdekel a darab színpadi bemutatásának lehetősége, tehát afféle képzeletbeli, megelőlegezett olvasópróbának is tekinthetjük ezeket a felolvasásokat. Másrészt a Rádiószínházzal való együttműködésnek köszönhetően a főpróbákat és az előadásokat rögzítették is, és január folyamán némi utómunkával, rádiójátékszerűen közvetíteni fogják. Vagyis a darabok a rendes felolvasószínházaknál jóval szélesebb közönséghez jutnak el, és a színházi szakma is könnyebben megismerheti őket.

Az esemény egyik szellemi gazdája a Drámaírói Kerekasztal volt. Ez egy viszonylag új társaság, de alaposan felkavarta az állóvizet. Feltűnően aktív, és eddig a szakmai kezdeményezései mellé rendre anyagi erőforrásokat is tudott szerezni.

K.Cs.: A Kerekasztal egy önkéntes alapon létrejött nyitott, viszonylag „formátlan” szakmai szervezet - drámaírók szabad társulása. Tavaly februárban alakultunk meg azzal a szándékkal, hogy érdek- és értékképviseletet biztosítsunk a kortárs magyar drámának. Hogy minél több új darab szülessen és kerüljön színpadra, és a figyelem az értékesebb, időtálló művek felé terelődjön. Az érdekvédelem sem valami harcos szakszervezetesdit takar, inkább a megegyezés, a közös érdek megtalálását. Például nemrég írtunk egy levelet valamennyi hivatásszerűen működő, magyar nyelvű színház igazgatójának, hogy eddigi tapasztalataink alapján milyen jellegű szerződést és milyen nagyságrendű megírási díjat illetve jogdíjat tartunk reálisnak egy új magyar darab bemutatása esetén. Ez persze nem kötelező érvényű, csupán ajánlás – de mégis fontos lehet, mint kiindulási pont. Egyébként a Kerekasztal nemcsak a belépett tagok érdekeit képviseli, hanem szándékaink szerint minden magyar drámaíróét, határon innen és túl. A kezdőket is – ha a drámai szöveg olyan színvonalú.

Az, hogy éppen most jött létre ez a szervezet, azt mutatja, hogy most van egy generációként fellépni képes, erőteljes drámaírói közösség?

K. Cs.: Nem hiszem, hogy ez nemzedéki kérdés lenne. Jelenleg valóban erőteljesebb a kortárs dráma jelenléte a színházakban, mint tíz-tizenöt évvel ezelőtt, de ugyanakkor jóval halványabb, mint harminc éve, amikor egy Kornis, Szakonyi, Sütő vagy akár Csurka-premier igazi társadalmi esemény volt. És azért sincs semmilyen generációs jellege a Kerekasztalnak, hiszen a harmincas-negyvenesek mellett tagjaink közé tartozik például Hubay Miklós, Szabó Magda, Müller Péter, a vajdasági Deák Ferenc, vagy Gosztonyi János. De mivel a kortárs dráma jövője a legérzékenyebben a mai harmincas-negyvenes generációt érinti, - akik számára nemcsak művészi, de igen „prózai”, egzisztenciális tétje is van ennek, - így valóban ez a „nemzedék” tűnik legaktívabbnak. Ez pontosan látszik a Kerekasztalt képviselő ügyvivő testület összetételén is. Szakonyi Károly az elnök, az ügyvivők pedig Egressy Zoltán, Forgách András, Garaczi László, Háy János, Horváth Péter, Kárpáti Péter, Németh Ákos, Tasnádi István, Thuróczy Katalin és jómagam.

Kéne ide egy kérdés.

Másfél éves fennállása alatt a Kerekasztalnak néhány jelentős és váratlan sikere volt. Azért hangsúlyoznám a váratlanságot, mert a józan észen, azaz a szakmai érvelésen kívül semmiféle eszközünk nincsen – a kortárs magyar dráma önmagában nem akkora kulturális ügy (például a filmgyártáshoz vagy a szépirodalom „naposabb” műfajaihoz képest) hogy a támogatás eddigi hiánya bárkinek is feltűnjön. A színházi pályázatokon némi halvány prioritást jelentett az „új magyar darab” címke, és a Színházi Dramaturgok Céhe igen sokat is tett a az új színpadi nyelvvel kísérletező, valamint a kezdő szerzők támogatásáért, de igazán jelentős, a műfaj egészét támogató forrás vagy pályázati forma nem volt. Ezért tartjuk a kortárs magyar dráma jövője szempontjából valódi áttörésnek, hogy a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma – a Kerekasztal kezdeményezésére – tavaly is, és idén is kiírta a több mint 50 milliós összköltségvetésű Katona József pályázatot. Ezt követően sikerült elérnünk, hogy Pécs városának anyagi támogatásával, a Magvető Kiadó tizenöt év kihagyás után újra kiadja a RIVALDA -t, sőt a jövő évi kötetre is megvan már a pénzünk. Ez azért nagy lépés, mert az évad legjobb hét-nyolc kortárs magyar drámáját, az előadások szereposztásait és fényképeit is tartalmazó antológia igen fontos színházi- és kordokumentum. Közben idén májusban Sopronban megrendeztük a kortárs magyar drámák első fesztiválját és a hozzá kapcsolódó szakmai találkozót, a DESZKÁ-t, (Drámaírók és Színházak Kerekasztala). Az idei egy tapogatózó, nulladik „kiadás” volt, de önmagában már az is jelentős haladás, hogy hatvan-hetven író, rendező, színházigazgató lejött és három napon át a kortárs magyar drámával foglalkozott. Reméljük a DESZKÁ-t is sikerül rendszeressé tennünk

Beszéljünk a már említett Katona József-pályázatról.

K. Cs.: Ez nemcsak az eddigi legnagyobb eredményünk, de egyben a fő hajtóereje is a Kerekasztalnak. A Katona József pályázat egy új, a színházi világban eddig ismeretlen támogatási forma – lényege, hogy együtt támogatja a szerzőt és a színházat, a drámát és az előadást. Koncepcióját a Kerekasztal dolgozta ki és javasolta a kulturális tárcának, a színházak pedig szinte kivétel nélkül mellé álltak. A pályázati koncepció egyszerű és világos: a drámaírók a színházakkal együtt pályáznak – és ehhez nemcsak a dráma szövegét, de a tervezett szereposztást, rendezőt, sőt az íróval kötött szerződést is mellékelni kell. Tehát viszonylag konkrét, jól előkészített tervekkel lehet indulni. A színház nagyszínpadi ősbemutató után 4 millió, kamaraszínpad esetében 2 millió, stúdió-előadásoknál pedig 1 millió forint produkciós támogatást kaptak. Új bemutatók esetén pedig ezen összegek felét. A szerzőknek hétszázezer járt az ős-, és háromszázötvenezret az újbemutatók után. A tavalyi első kiírásra beküldött közel 70 pályamunka közül 22 produkciót támogattak, a darabokat 2005. december 31-ig kell bemutatni. Ez nagyrészt már meg is valósult. Idén némi korrekciót javasoltunk a minisztériumnak - mivel tavaly túlságosan nagy volt a nyertesek között az ősbemutatók aránya (a 22 produkció közül 19) azt kértük, hogy az új kiírásban az ős- és az újbemutató ugyanakkora támogatást kapjon.

Kik hozzák a döntést?

K. Cs.: A hét főből álló Katona-kuratórium megválasztásának módját is a Kerekasztal dolgozta ki és javasolta a minisztériumnak. A sokféle értéket és szempontot képviselni hivatott grémiumba egy fővárosi és egy vidéki rendezőt/színigazgatót, egy színészt, egy dramaturgot, egy drámaírót, egy, a határon túliak által ajánlott személyt és egy elméleti színházi szakembert hívunk meg. Első körben a Kerekasztal, az írók szavazata alapján mind a hét helyre javasol három-három nevet, ebből a huszonegy névből pedig a többi színházi szakmai szervezet, a Dramaturgok Céhe, a Magyar Rendezők Társasága, a Vidéki és Budapesti Színházigazgatók Egyesülete állítja össze a kulturális miniszter elé terjesztendő Kuratóriumot. Azért ilyen összetett a választási procedúra, mert meggyőződésünk, hogy a delegálásos – „mindenki küld egy tagot” - grémiumok után senki nem visel szellemi felelősséget.

Nagyon friss még a dolog, mégis megkérdezem: lemérhető a hatása?

K. Cs.: Igen, szinte kétszeresére nőtt a kortárs magyar bemutatók száma. De ez nemcsak számszerűleg érdekes, hanem azért is, mert a Katona összegyűjtötte, koncentrálta a kortárs magyar drámára fordított figyelmet, nagyon sok színházról derült ki, hogy szívesen játszanak kortárs magyar darabot, és egyre több rendező kezdett érdeklődni a mai szövegek iránt. Kezdetben kicsit féltünk attól, hogy a színházak csak azokat a darabokat fogják bemutatni, amelyek pénzt nyertek, de nem így történt; a pályázaton induló, de nem nyertes írások nagy része – több mint hetven dráma – került színre. Ráadásul emelkedett az irodalmilag is értékes alapanyagból készült előadások aránya.

Ez a szisztéma nagyon köti a szerzőt a társulathoz, hiszen közösen pályáznak. Ennek milyen esztétikai következményei lehetnek?

K. Cs.: Áttételesen talán. Darabírás közben az ember nem szokott konkrét társulatban gondolkodni. Sok esetben persze megmondható, melyik szerző melyik két-három társulathoz, rendezőhöz kötődik, de ez nem is baj, mert a színház élő műfaj, azaz nem az asztalfióknak írjuk a drámákat. Bár akadnak, sőt egyre gyakoribbak az olyan szerzői-rendezői, szerzői-társulati viszonyok, ahol a szerző már írás közben az egyes színészekben gondolkodik, de ez nem újdonság. Csehov a Művészszínháznak írta utolsó darabjait, egyes szerepeket kifejezetten a feleségére, Shakespeare is egy társulatra írt, Molière is – jobbára épp saját magának.

Mennyire biztosított a pályázati struktúra jövője?

K. Cs.: Igazából nem is az a fő kérdés, hogy meg tudjuk-e őrizni, azt amit elértünk. Ennél többről van szó. Ha a Kerekasztal jól működik és valódi szellemiséget sikerül képviselnie, akkor két távlati, stratégiai célt érdemes követnie. Az egyik, hogy a meglévő anyagi forrásokból és támogatásokból jöjjön létre alapítványi vagy közhasznú formában a Kortárs Magyar Drámák Központja, (kissé a filmesek Mozgókép-alapjának mintájára), amely nemcsak a minket érintő pályázatokat bonyolítja, szervezi, de egyben igazi szellemi és tájékoztató központ is, ahol a kortárs magyar drámával kapcsolatos mindenfajta információ beszerezhető a futó előadásokról, szerzőkről, fesztiválokról, és ahol a darabok szövegei, a szinopszisok, fordítások is beszerezhetők. Egyelőre igen szerény kis „központra” gondolunk: hiszen már az is óriási előrelépés lenne, ha lenne egy szoba egy idegen nyelveken is beszélő, színház-elmélet szakot végzett munkatárssal, egy telefonnal és egy számítógéppel. Csodákat lehetne művelni. A másik távlati célunk, hogy négy-öt-hat éven belül jöjjön létre Budapesten a kortárs magyar drámák színháza. Az ideális az lenne, ha ez egy két-három teremből álló, új szemléletű, produkciós alapon szerveződő színház, vagyis valódi „befogadó-színház” lenne – játékosan – egyféle Kortárs Nemzeti. Művészeti intendatúra működtetné, ahova az írók és rendezők szereposztási elképzelésekkel, díszlet-jelmez tervvel és költségvetéssel pályázhatnának. Az évente elkészül öt-hat produkció repertoár-rendszerben játszanák.

Miért fontos, hogy a kortárs drámának külön színháza legyen?

K. Cs.: A szellemi műhely-jelleg miatt. Az íróknak, de az oda járó közönségnek is fontos lenne egy ilyen, a jövővel kísérletező kortárs műhely. És bár a mai magyar bemutatók száma érezhetően, évadról évadra nő, hatásuk az egész színházi kínálatban mégis alig érezhető. Ha egy színház egyik évadban bemutat egy kortárs magyar darabot, aztán a következő évadban megint bemutat egyet, az a mi szempontunkból igen jelentős „tett”, de valójában nem teremt szellemiséget, nem jelent igazi műhelyt a kortárs dráma számára. Egyébként az európai fővárosokban rengeteg ilyen kortárs „nemzeti” kisszínházi műhely van. Londonban is, Párizsban is van, New Yorkban a darabok hetvenöt-nyolcvan százaléka kortárs amerikai. Az a roppant magas klasszikus játszási arány, ami nálunk dívik, eléggé ritka.

Grandiózus távlati célokról beszélsz. De van egy kézzelfoghatóbb, jelen idejű projektetek is, a Várkonyi Zoltán-pályázat.

K. Cs.:. Júniusban a tévérendezők társaságával és a MASZK országos színészegyesülettel együtt egy színházi tévéjáték-pályázat koncepcióját nyújtottuk be az ORTT-hez, amely évi tizenkét kortárs magyar dráma színházi előadásának tévéjátékszerű felvételét támogatná. Ebből hatot az MTV, hatot a Duna tévé sugározna. Mivel a Várkonyira csak kész előadással lehet pályázni, ezért a költségek a normál tévéjátékok költségeinek töredékét jelentenék csak. De ez jelenleg még csak koncepció – vagyis döntés előtt áll. Ha véletlenül „bejön”, nemcsak a kortárs magyar dráma szerepét, jelentőségét erősíti – hanem igen fontos szakmai partnereket, alkotótársakat is szerezhet a drámaíróknak. Ezekből az író-tévérendező-színész találkozásokból akár újabb művek is születhetnek, újabb műhelyek alakulhatnak, ami nagyon fontos lehet a jelenlegi elemekre hullott kulturális világban.

Hogy látod, milyen a kortárs dráma? Milyen tendenciák rajzolódnak ki?

K. Cs.: Túl közel vagyunk „magunkhoz”, ahhoz hogy pontosan lássuk mi, merre halad. Én azt érzem, hogy a kortárs darabok egy része érzékenyebben, idegesebben reagál a világra. Talán ezért is egyre jelentősebb a közönsége. Hogy ez az érzékenység és kíváncsiság kitermeli-e az új Örkényeket, Füst Milánokat vagy akár Molnár Ferenceket, vagyis a XXI. század elejének nagy, maradandó drámaíróit, az kérdés. Jelen pillanatban kétféle irány, mozgolódás látható: vannak érdekes mondatokból építkező, a nyelvvel játszó, szövegcentrikus darabok, illetve az anyagában teátrális, konfliktusra, karakterre, drámai ívre koncentráló darabok. De véleményem szerint egyik „irányban” nincsenek trendek, tendenciák, stílusirányzatok, írói iskolák. Alkotók vannak – és magányos darabok. Csak keressük, hogy mi az, ami a mát jellemzi, hitelesen kifejezi: hogy a valóságshowkat és az általános elhülyülést gúnyoljuk, vagy a megdöbbentő részvétlenség, az emberi kiszolgáltatottság, a szociális érzéketlenség ellen háborogjunk. Ezt is, azt is próbáljuk belecsempészni dolgainkba, sokszor nem is tudjuk, hogy mi az, amit szeretnénk: szórakoztatás vagy elgondolkodtatás. Ebben eléggé nagy a végletesség, a végletesség pedig dezorientál. Rengeteg új szerző „születik”. Költők, prózaírók, rendezők, filmesek írnak – ami rengeteg féle, fajta kísérletezést jelent. Ez persze jó dolog, bár véleményem szerint a drámaíráshoz speciális tehetség kell; nem lírai, nem epikus, hanem dramatikus természetű. Ezt a kor látszólag nem fogadja el, tele vagyunk epikus drámai kísérletekkel, beszélő novellával, konfliktus-lírával. A valódi „drámai” dráma már jóval ritkább. Ilyen szempontból talán pech, hogy rendező is vagyok, mert amikor darabot olvasok, rögtön az merül fel bennem, hogy megrendezném-e. Ha nincs benne drámai mag, nincs konfliktus, akkor lehet érdekes írás, de nem tartom színpadi szövegnek, drámának.

És a szakmában egyszer használatosnak nevezett, adott társulatról leválaszthatatlan előadások alapanyagát drámának tekinthetjük? Drámaszöveg-előadásszöveg viszonyában hol kell elhelyeznünk ezeket?

K. Cs.: Ez furcsa dolog. Ilyen általánosan nincs is sok értelme. Annak idején, amikor a De mi lett a nővel? című előadásom szövegét Anton Pavlovics pótolhatatlan segítségével „összeraktam”, meg voltam győződve, hogy soha az életben nem fogja újra elővenni senki, annyira összetartozott az előadás és a három színész. Még a nevek is az ő neveik voltak oroszosítva: Jura, Gyakbin, Aljosa. Aztán pár év után előbb Szatmárnémetiben, tavaly pedig az Újvidéki Színházban mutatták be, teljesen más koncepcióval, rendezésben és mindkét előadás működik. Egyébként is teoretikus ez az kérdés, mert mi van akkor, ha nem dráma, és mégis eljátsszák, vagy dráma, és mégsem?

Hogy látod: egyes karakteres műhelyek megjelenése, a kortárs dráma izmosabb jelenléte újfajta közönséget is szült? Mások fogyasztják ezeket a darabokat?

K.Cs.: Úgy érzem, hogy a mai helyzetekben játszódó, a mai embereket, gondolkozásmódot megjelenítő darabok iránti kíváncsiság nőtt szinte valamennyi – még a leghagyományosabb - közönségréteg esetében is. Ma nagyon megváltozott a világ sebessége, más a történések ritmusa, más a gondolatok dőlésszöge – még akár a tizenöt húsz évvel előttihez képest is. És ezt a változást jól jelenítik meg a ma született művek. Egy klasszikus szerzőbe, Schillerbe, Goldoniba, de még Ibsenbe vagy Tolsztojba is néha hihetetlen asszociációs mutatványokkal lehet becsempészni a mát. Logikájuk, karaktereik, szerkezetük áll ellent a mai kor „brutálisabb” gondolkodásmódjának. Gyakran csak iszonyatos, már-már a mű értelmét megkérdőjelező egyszerűsítések árán lehet csak aktuálisra játszani őket. Főleg a vígjátékok és bohózatok szövege, komikuma évült el. Ezért az új fordítások egyre „öncélúbbak”, nyelvi gegekkel pótolják a konfliktusból elpárolgott nevetést. Ugyanakkor a kortárs drámával egy szabadosabb, elevenebb, természetesebb nyelv is beáramlott a színpadra, amire persze nem mindenki vevő, ez is megoszthatja a közönséget.

Az előadásaid többnyire nagyon személyes hangon, egy-egy karakter köré épülve beszélnek sorsfordulókról, emberi kapcsolatokról; végigviszik egy-egy konfliktus ívét, szokatlanul nagy teret hagynak a színészi alakításnak. Ez mintha kissé anakronisztikus lenne.

K. Cs.: Az. Én is az vagyok. Akaratomon kívül. Mindig is kicsit külön utas voltam a magyar színházi életben. Ez most úgy hangzik, mintha dicsekednék, pedig nem erről van szó. Nem tartozom sem a modern, sem a hagyományos rendezők közé. Két előadásom sem hasonlít egymásra. Valóban anakronisztikus vagyok talán, de nem jó kedvemben. Ez nem döntés kérdése. Csak azt tudom megmutatni, ami engem érdekel. Egy gazdag, sokszintű emberi kapcsolat sokkal jobban izgat, mint egy teátrálisan hatásos jelenet vagy a pár erős vonással tipizálható karakterek. Ezzel valószínűleg sok más a rendezők is így van, csak mintha a megjelenítés erejében, vagy a befogadó érzékenységében nem bíznak. Ezért annyi a közhely a színpadokon. És engem épp ez - a szellem hiánya riaszt meg legjobban. A szám sír-nevet, a szemem ámul, csak az agyam unatkozik a színházban. Ez a legszomorúbb szerintem az egész kortárs színművészetben: a „keveset mondunk, de azt hatásosan” jelensége. Színészi és rendezői technikában, látványban, írói virtuozitásban elképesztően magas szintű dolgok néha konganak az ürességtől. Na, ez jó dühösre sikeredett. De egy anakronisztikustól ez el is várható.

Úgy látom, fontos számodra, hogy az írás és a rendezés mellett szervezőként, közösségépítőként is jelen légy a színház világában. Ez miért alakult így?

Talán mert erdélyi vagyok. Az ottani eléggé kemény környezet, és egy négyszáz éves iskola, a Bolyai erőteljes humanista szelleme ugyanazt erősítette, hogy az emberi cselekedetek értelme abban mérhető, hogy azok egy közösség számára mennyire hasznosak. Ez nagyon „tréül” hangzik – de ebben nőttünk fel. Az erdélyi kultúra azon vonulata, amely mind a mai napig meghatározó számomra, arról szól, hogy a cselekvés mindig több, mint a nem cselekvés. Amikor tavaly márciusban a Kerekasztal kezdett összeállni, és látszott, hogy talán értelme lehet, engem lenyűgözött az, hogy ebben a kulturálisan szétesett, meghasonlott és összezavarodott világban lassan el lehetne kezdeni felépíteni valamit. És ezt folyamatosan igazolta is a környezet, az írók, a színházak – bárhova kopogtattunk, mindenhol sikerült támogatókat találnunk. És ez engem hihetetlenül lelkesít. Jobb napjaimban úgy érzem, hogy ez a cselekvő anakronizmus az ember egyetlen normális lehetősége a túlélésre.

Az Új Magyar Drámák Fesztiválon bemutatott darabok (Márton László: Démoszthenész, Egressy Zoltán: Baleset, Nényei Pál: Ők, Kiss Csaba: Kun László) és az I. Comet és a Magyar Stúdiószínházi Műhelyek XVII. Fesztiválja keretében felolvasott dráma (Kornis Mihály: Apokalipszis) rádiófelvételei 2006. január -től öt vasárnapon át lesznek hallhatók a Kossuth Rádióban.