Az ünneplésre okot – ürügyet – az kínál, hogy ezen a napon mutatták be 1883-ban Madách Imre halhatatlanná vált drámai munkáját, Az ember tragédiáját a Nemzeti Színházban, Paulay Ede rendezésében. Azt – azt is – ünnepeljük hát, hogy annyi viszontagság, oly sok hányattatás, 22 évvel első nyomtatásban való közzététele után egy drámai mű végre kilépett könyvbe zárt fogságából, átlépett az irodalom és a színházművészet közötti, bizony szakadékokkal, drótakadályokkal, csapdákkal nehezített határátkelőn, s megkezdhette igazi életét a magyar színpadokon.
E kissé maliciózus hangvételből sejthetik olvasóim, hogy a színház világa és az irodalom világa a XIX. század közepe óta sem alkotta meg a maga szellemi unióját, nem bontották le a drótakadályokat, nem építettek hidakat a szakadékok fölé - a határátlépési kísérleteket ma is hasonlóan kockázatosnak és reménytelennek látom, mint voltak Madách Imre idejében.
Vajon miért? És miért éppen nálunk, magyaroknál van ez így? (Azt tapasztaltam, a nagyvilágban: franciáknál, németeknél, angoloknál, lengyeleknél a színpadi írók is érhetnek el irodalmi sikereket, s ismert szépírók is könnyebben engednek Thália vonzásának…) Hiszen a magyar büszke lehetne rá, hogy talán legrégibb nyelvemlékünk, az oly sokat idézett és oly büszkén lobogtatott Ó-magyar Mária siralom drámai szöveg. Igen, az, még ha nem is tanultuk ezt róla annak idején, magyar irodalom órán. Egy monológ töredéke, mely ugyan a húsvéti liturgia keretében hangzott el, de nem a pap mondta-kántálta, hanem valószínűleg női maskarát öltő ministránsok. Krisztus szenvedő anyja szólal meg benne, kinek alakját – szerepét - egyes szám első személyben, utánozva, átélten, játékosan mutatták meg alakítói. És bizony, vannak magyar színművek Madách előtt szép számmal, a XVI. századból is, nem csak Bornemissza Péter Magyar Elektrá-ja, melyről szintén hallhattunk, s melynek egy-egy előadását talán láthattuk is az elmúlt tizenöt-húsz évben. Vastag kötetekbe temetkezve, elfeledetten nyugosznak a XVII.-XVIII. századi magyar drámák, többségük iskoladráma vagy fordítás, persze, de drámai művek, melyekben mindennél jobban megmutatkozik az a kor, az az élet, melyet eleink éltek. Még színházzal foglalkozók, színház iránt érdeklődők is nagyon nehezen bukkannak rájuk, miközben – úgy vélem – mindenkinek tanulnia kellene róluk, birkózni kellene régies nyelvük fordulataival, s – uram bocsá’ – meg kellene próbálni megszólaltatni, színpadon kellene játszani őket. Nem feltétlen a Nemzetiben, de iskolák, művelődési házak színpadain. S ott van Vörösmarty, tucatnál is több színdarabjával, melyekről hallgatunk, megbocsátón emlegetve az egyetlen kikerülhetetlen “félrelépést”, a világirodalmi színvonalú remeklést, a Csongor és Tündét.
No nem akarok én irodalomtörténeti vagy színháztörténeti traktátust szerkeszteni, de be kell vallanom: nem értem, a magyar iskolából miért hiányzik a magyar színjátszás, a magyar drámairodalom ismerete. Hisz’ ha nem hiányozna, talán az irodalom-képünkben is helye lenne a drámának, s nem kellene külön ünnepet kitalálni rá, szerves része lenne élő kultúránknak, szokásainknak.
Visszakanyarodva az ünnephez, s megfeledkezve iménti haragomról bevallhatom, van mit ünnepelnünk. Az irodalmi minőségű, irodalmi rangú színpadi szöveget ünnepelhetjük ezen a napon. Azt a szöveget, melyet a képzelete színpadára alakokat, helyzeteket, kapcsolatokat, vért, könnyet és kacagást álmodó színpadi szerző papírra vetett. És bizony, ha az jó, ha az igényes, ha pontos, ha szép, ízes, dallamos – szívesen olvassuk irodalom gyanánt is. Akkor olvasmánynak is nagyszerű. Akkor felgyújtja a mi képzeletünket is, s a betűket falva bennünk kelnek életre azok az alakok, helyzetek, kapcsolatok, akkor mi is sírunk és kacagunk.
Drámát olvasni azonban nem könnyű, azt is meg kell tanulni – ezért hiányolom, keveslem a kötelező drámaolvasást, színjátszást az iskolából. Nem elég az a készség, ami az egyszerű szövegek megértéséhez kell. Hiszen ha tudjuk, hová tegyük ujjainkat a furulyán, hol fogjuk le a húrokat a cselló nyakán vagy a gitáron, hamarosan hihetetlen gazdagsággal jutalmaz érte a belőlünk megszólaló muzsika…
Panaszolkodásom hadd váltsa fel a kortárs magyar dráma dicsérete. Nehéz, persze, ma is nehéz a színpad számára írók dolga. Mégis vannak szép számmal. Ifjabbak is, korosabbak is. Mesterek és tanítványok. Csak a legismertebbeket sorba szedem. A színházból kiábrándult, de mégis maradandó színpadi műveket magáénak mondható Nádas Pétertől az épp első műveit fogalmazó Mikó Csabáig; Eörsi Istvántól, Szakonyi Károlytól, Szabó Magdától, Hubay Miklóstól, Tandori Dezsőtől, Spiró Györgytől, Kornis Mihálytól, Tolnay Ottótól – Bereményi Gézán, Visky Andráson, Zalán Tiboron, Békés Pálon, Nagy Andráson, Parti Nagy Lajoson, Kárpáti Péteren át Kukorelly Endréig, Garaczi Lászlóig, Háy Jánosig, Szilágyi Andorig, Tasnádi Istvánig, Thúróczy Katalinig, Erdős Virágig hosszú azok sora – és mennyien kimaradtak! -, akik az elmúlt évtizedben sikert arattak itthon is, esetleg külhonban is. Hát akkor miért, hogy nem az ő hangjuk határozza meg a mai magyar színpad szavát? Hol van az a mai Hevesi Sándor direktor, aki valakibe-valakikbe „befektet”, és folyamatos megrendeléseivel lehetővé teszi a mai Molnár Ferenceknek, hogy pár évtized alatt világhírűvé váljanak? Miért, hogy kortársaink darabjai csak kis színpadokon, kevés néző előtt, rövid ideig mennek? Miért mondhatják színházvezetők, hogy a magyar darabok kockázatosabbak, ezért kevesebb rá a pénz? Hát hol vannak önök, a kedves nézők? Nem hiszem el, hogy nem érdekli önöket a vele egyivásúak öröme, bánata. Tudom, hogy nem így van. Ám ebből az ördögi körből nehéz kitörni. Ha kicsi egy előadás büdzséje, a legkevésbé a reklámra futja. S akkor honnan tudnának róla azok, akiket épp ez érdekelne? Persze, hogy néhány előadás után lekerül a műsorról, nincs ideje, hogy híre menjen… Kevés az a kivétel, mely ezt az ördögi szabályt, ezt a bűvös kört megtörte az elmúlt időkben.
Ezért arra kérem mindazokat, akik velünk ünnepelnek ebben a Bárka Színházban, fogadjuk meg, hogy e bűvös kört áttörjük. Pozitív diszkriminációt alkalmazunk mától – hogy divatos szóval fejezzem ki magamat – és keresni fogjuk kortárs és magyar szerzőket a színpadokon. Csakazértis. Mert érdekel örömük, érdekel bánatuk – hátha enyém is, ami az övék – ; és mert hiszek a színházban, az együttlétben, az élő találkozásban, a nézőtér és a színpad bűvös áramkörében.
2005. szeptember