(őszinte tiszteletkör) Élvezet volt végigolvasni a Katona József-pályázatra bejött anyagokat. Ezt komolyan mondom, annak ellenére, hogy el is fárasztott persze, és annak ellenére, hogy ilyenkor mindig akad pár darab, ami több szenvedést, mint örömet okoz. De hát ha szenvedés, szenvedés – magamra vessek. Régi mániám – tudjátok, sokan és sokszor hallottátok már tőlem –, hogy lényegesen több új darabot, mai darabot kellene bemutatni. Ez szükséges (de persze: nem elégséges) feltétele az egészséges színházi életnek (mellesleg: az utóbbi években talán javultak az arányok). Az meg, hogy a magyarul termett drámák külön figyelmet érdemel(né)nek, ebben a körben nyilvánvalóan evidencia. Vagyis: éljen-éljen, Katona József! Ez viszont azzal is jár, hogy nem a teljes kultúrtörténet és az egész glóbusz válogatott remekműveit borítják elénk nagy halomba egy pályázat lebonyolítói, hanem azt, ami épp itt, épp most(anában) van. És ezt, igenis, jó egyben látni. Hogy hol tartunk, ki merre tart.

(az idei adagról)
A drámaírói támogatásra nagyon kevés pályázat érkezett, és köztük sem akadt sok remekművet ígérő terv – ezt már többen megállapították. Az okokon biztos érdemes eltöprengeni.

A produkciós pályázatok összképe szívderítőbb. Viszonylag sokszínű a felhozatal, és – ellentétben a szerzői „részleggel” – itt több volt a támogatásra érdemes terv, mint ahánynak pénzt tudtunk adni. Sokszínűségen a következőt értem: az utóbbi időben jótékonyan tűnnek el bizonyos határok (szerintem az egyik legfontosabb fejlemény a színházban). A pályázatok között szerepelt alternatív színház „stabil” drámaíróval, stabil színház alternatív szerzővel, stabil színház stabil szerzővel, alternatív alternatívval. Nagyon-„kőszínházaktól” a nagyon-alkalmi társulásokig sokan gondolták úgy, hogy kortárs magyar szerző darabját játszanák – és ezen belül viszonylag nagy számú az eddig sosem látott dráma. És itt nem a szám a fontos, hanem – még egyszer – az, hogy közülük valószínűleg sokkal több lesz vállalható, jó, vagy kiváló előadás, mint ahánynak támogatást ítélhettünk.

A legnagyobb vesztesek talán a színvonalas darabok színvonalasnak ígérkező reprízei – például a tatabányai színház Kárpáti- és Háy-bemutatója.
Több olyan darab/előadás is készül, ami egy adott közegben-közegnek lehet fontos „helyi érdekű” esemény (ezeket néha talán érdemes volna nem teljesen „általános mércével” mérni)
Egyáltalán: szerintem pár ponton tisztázni kellene, mire való (leginkább) a pályázat. Elvileg ugyanis létezhet többféle – egymásnak ellentmondó – érvényes szempont.

- A támogatást kapják meg a legeslegszínvonalasabbnak ígérkező darabok és előadások (nem nagyon vitatható preferencia), VAGY menjen oda a produkciós támogatás, ahol ennek híján nem valósulhatna meg az előadás? Ha ezt választjuk, a szigorú minőségtámogatási elvvel néha ellentmondásba kerülhetünk, de nézhetjük úgy is, hogy ezzel segíthetjük „felnőni” azokat a tehetségeket, akik még nem vívtak ki elég központi helyet, esetleg még nem is elég jók. Persze: botorság komoly társulatok komoly terveit nem támogatni – bár elvileg nekik enélkül is kéne, hogy fussa (aha: elvben és gyakorlatban…)
- Támogassunk minél több ősbemutatót (ez sokunk leghőbb vágya), VAGY segítsük a legjobb darabok újbóli színrevitelét (hiszen rémes, hogy az ősbemutatók „hajszolása” rontja a második, harmadik stb bemutatók esélyét). Melyik ujjamat harapjam?
- Mindig „országos” mércével mérjünk (minőség), VAGY próbáljuk meg azt is komolyan figyelembe venni, hogy adott helyen és időben a „saját elemnek” (helyi szerző, helyi téma stb.) lehet fontos közösségi értékteremtő/kulturális szerepe. (NEM a dilettantizmus támogatásáról beszélek.)

Nyilván egy sor hasonló kérdésen eltöprenghetünk, VAGY ki lehet jelenteni, hogy ezeket nem kell általában tisztázni, minden konkrét esetben lehet így vagy úgy dönteni. (szerintem muszáj tisztázni a szándékokat és az alapvető elveket, aztán persze rugalmasan kezelni őket a konkrét helyzetben)

Kényes praktikus kérdés a „többszörös pályázatoké” – vagyis amikor egy darabbal több színház is pályázik. A produkciós támogatásba beépített szerzői honorárium szerintem komoly vívmány, egy rémes állapoton hivatott javítani: nevezetesen, hogy a megírási és a jogdíj abszolút értékben és a többi alkotó díjazásához képest is alacsony, méltatlanul alacsony. Kérdés, hogy nincs-e a pályázatba belekódolva a „túlkompenzálás” lehetősége. Ha mondjuk – hála az égnek – tíz színház egyszerre mutatná be ugyanazt a darabot, kapja-e meg a szerző – a szerződésben garantált jogdíjon kívül – mind a tíz esetben ezt a plusz támogatást is? Ez a másik irányban, másokhoz mérve okozhat aránytalanságot. Persze mondhatjuk: aki ilyen kapós, az keressen is sokat. Igen, de azt is mondhatjuk, hogy akkor a támogatás ilyen esetben nem kompenzáló, hanem jutalmazó funkciójú. Arra viszont már a jegybevételek, illetve a díjak szolgálnának inkább – szerintem. De van ennek gyakorlati oldala is: a „többszörös” támogatás a szűkös keretből viszonylag sokat elvisz. És senki nem akarná, hogy emiatt (úgy értem csakis emiatt) a darab egyik vagy másik produkciója ne kapjon támogatást. Míg ha – mondjuk – valamilyen rendszerben meghatároznánk, hogy egy darab produkciós támogatásából adott időintervallumban csak x alkalommal juthat szerzői honorárium, esetleg más produkciók számára „megspórolható” volna bizonyos pénz. Tehát ha például egy darabot hat helyen mutatnának be, de megállapodtunk, hogy háromévenként – mondjuk – összesen három ilyen kompenzáló honorárium jár, kapjon mind a hat produkció támogatást, de háromnak a szerzői része folyjon vissza a közös alapba.

Kedves DESZKA! Kár, hogy nem tudok erről beszélgetni veletek, kifejezetten nem szeretem az ilyen egyirányú „kommunikációt”. Rettegek is, hogy félreérthető, vagy hülyeség, amit írtam. Mindenesetre az biztos, hogy elégtelen (megbuktam?), de – bocs – leesem a székről. Fél három van, reggel