Nagy István Attila: Mezítelenül szónokolt a színpadon. (Bodó Viktor: Fotel című darabjának bemutatója a Móricz Zsigmond Színházban) Kelet-Magyarország, 2007. szeptember 19. 5. oldal

Tiszteletben tartva a kritikus ízlésbeli véleményét, az azért talán mégsem volna megengedhető, hogy egy művészi alkotás megítélésében pusztán csak a puritán és prűd erkölcsi értékítélet játsszon közre. A kritikus, ha kritikus, mondjon véleményt, de jó volna, ha azt megalapozottan tenné, ha kiviláglana valami előfeltevéseiből is. Mert most csupán annyi világlik ki rövid, de velős írásából, hogy a darab, szerinte, szövegét tekintve érthetetlen, nincs eleje, vége, se semmi szellemisége, ráadásul egy pucér alak ordibál benne nemi szervét lóbálva, és a színészek ugyan jók, csak a szerző-rendező dilettáns kicsit.
Könnyű helyzetben vagyok, hiszen semmiben sem értek egyet Nagy István Attilával.
Talán a kritikus kényelmetlenül érezte magát a fotelben. Ama Fotel című „zenés kórisme” megtekintésekor, amely talán mindannyiunk kórismerete kívánt lenni. Az őrültek házában zajló, megannyi kis történetből összeálló játék az abnormális és a normális határain egyensúlyoz. Hogy mi számít ennek vagy amannak, nos ennek eldöntéséről, az erről való döntések oly igen bizonytalan, és oly igen irracionális mivoltáról szól ez a darab. És hogy ne üljünk közömbösen színházi foteljeinkben, a Fotel nem pusztán bemutatni és ábrázolni kíván egy bizarr, a hétköznapi szemtől elzárt kisvilágot, hanem azt teszi, amit témaválasztása és problematikája implikál: igyekszik nézőit eme nem könnyű szituációba bevonni, együttműködésre ösztönözni. A darab szereplői és kellékei többször és folyamatosan jelezik ezt (alapvetően az elidegenítő, zavarba ejtő effektusokkal), hogy úgy ne mondjam, imigyen is reflektálva önmaguk és a nézők közös helyzetére.
A darab tere kötött, egy intézet zárt tere, ami valójában egy kör. Az idő, nos ez összetettebb, hiszen a háttérben az Eurosport élő adása megy, vagyis itt és most vagyunk valahol, miközben a játék belső ideje meghatározhatatlan és egyben ciklikus is: egy nap, egy hét, vagy egy év újra és újra ismétlődő, időtlen eseményeiből látunk egy teljes fordulatot. A kör nem csak a zártság és az időtlenség jelképe, de a darab pontos, precíz dramaturgiai kereteit is kijelöli. Mintegy ezzel a nagyon is erős gesztussal adva kulcsot a nézőnek ahhoz, hogy a minden fordulónál bezáruló és kinyíló kör világát és a benne történteket képes legyen összerakni. A darab ábrázolásában a kör nem csak elhatárolni képes, de folyamatosságánál fogva egyben határtalan is, és eme nagyon is metaforikusan érthető határtalanságban a darab direkt jelentésképző intencióinak alapmozzanatára ismerhetünk. A néző nincs elválasztva a színpadtól, nincs elválasztva a zárt osztálytól, a kör határait, az azon belül folyó eseményeket szemlélve maga is bármikor a körön belülre kerülhet, vagy viszont. Ha van hibája a darabnak, de nem az előadásnak, akkor az éppen a körkörösség adta direktségben volna megragadható. A kerekre zárás ötlete ugyan logikus és egyszerű, de mégis túlontúl kézenfekvővé teszi a néző dolgát, nagyon is elősegítve azt, mit és hogyan gondoljon. Ez tehát egy erős instrukció, már-már zavaróan az. Ezt egy kritikusnak nem felismernie, több mint hiba.
Az elmegyógyintézet mindig hálás hely a művészi ábrázolás számára. Zárt körben, elvonatkoztatva és parabolisztikusan mutathat rá a reális világ anomáliáira. De mit is várhatunk egy elmegyógyintézettől? Felismerhető-e a zavart elmék zavart beszédében és cselekedeteiben valamiféle rendszer vagy logika? Netán kapcsolataik és egyéni sorsuk megmutatásában valami tragikus, olykor komikus mélység, netán valami fájdalmas szépség? Abban, hogy a Fotel nem válik pusztán unalmas és szomorú kórképpé, hanem együttérzésre alkalmas játék lehet, éppen azok a momentumok működnek közre, amelyek az egyes őrületbeszédek belső logikáját, a figurák összetett személyiségét és múltjukat megvilágító tetteit mutatják. A darab számtalan apró történetből tevődik össze, egyenként téve felismerhetővé a bezártak masszáját, egyenként téve megismerhetővé a felszín alatt lapuló megannyi kis személyes, az őrület valamely válfajához vezető tragédiát. A kidobott színésznő, aki itt is színésznő, a magányos férfi, az erotomán tanár, a halakat szülő nő. Eme számos történet előadása során valójában nem az izgalmas, ami kiderül, hanem az, hogy sokszor nehezen dönthető el, abból, amit éppen látunk, mi a múltbéli esemény megidézése, mi tekinthető inkább a jelen eseménysor részének vagy netán mindezek valamiféle fura keverékének. Hát, ettől olyan izgalmas az egész. Hiszen a Fotel a maga bizarr módján képes érzékeltetni múlt és jelen, őrület és értelem oly igen érdekes összjátékait. És arra, hogy ne csak feketén és fehéren lássuk a dolgokat, kevés mű képes. A Fotel képes erre. A kör kisvilágában a leghihetetlenebb és leginkább megkapó az (és itt elengedhetetlen a zseniális illúziókeltő színészi összjáték), hogy ezek az őrült, világtól elzárt egyedek sajátos közösséget alkotnak, nem pusztán összezárt, bomlott elméjű szánalmas egyedeket. Közösséget saját történetekkel, játékokkal, kapcsolatokkal, hierarchiával, és minden mással, amivel egy igazi közösség is rendelkezhet. Ez a kör egy homokozó, egy játszótér is egyben, hisz a kör oly sok mindent jelenthet. A betegek gyermekek és ijesztő felnőttek is egyben. Ez is egy határjáték. A darab és a színészek képesek arra, hogy az őrület és a normalitás határán, tetteik fikciós és valós játékát pengeélen tartsák, mozgassák. És ez azért elgondolkoztató, komoly és szép játék, amely akár szívbe markoló is lehet.
És ha már Arany Jánost emlegeti a kritikus. Arisztotelész óta ismert, hogy a művészet a természet utánzására törekszik. A mimetikus művészetek feladata eszerint az, hogy olyannak mutassák az életet, amilyen, de azáltal, hogy felkeltik a valóságosság látszatának illúzióját befogadóikban. A Fotel, és erről meg vagyok győződve, magas színvonalon és meggyőzően képes erre. Olyat mutat, amit oly ritkán látunk, és amitől oly szívesen elfordulunk. Nemcsak pontos tehát, hanem morálisan provokatív és intellektuálisan nagyon is elgondolkodtató, hiszen részvétet kelt bennünk azok iránt, akik közülünk valóak.
Közülünk való az is, aki meztelenül van egy kórteremben, onnét zúdítva ránk és a világra súlyos szavait. Igen, a fotelből nézve a Fotel zárt osztályán megjelenő meztelenség akár provokatív is lehet, de a körön belülről nézve egyáltalán nem az. Egy meztelenül ordibáló beteg a bolondok házában nem példa nélküli. A színházban? A színház a valóság látszatának illúzióját kívánja kelteni bennünk. Mert ez a feladata. És dolgát akkor végzi jól, ha ezt hihetően teszi, nem öncélúan, pusztán csak a provokáció kedvéért. Amikor a Fotelben egy meztelen férfitestet látunk, és csak a rend és pontosság kedvéért: ez a színészi test nem véletlenül mozdulatlan minden tekintetben (tehát még véletlenül sem „himbálja” nemi szervét), akkor az valóban döbbenetet okozhat. A színház valósága egészen más, mint a mozgóképek valósága. A Fotel eme inkriminált jelenete során azonban a test képének és a színészi játékbeszéd intenzitásának olyan kontrasztja jön létre, amely ugyan zavarba ejtő, de végső soron természetes és helyén való. Ilyesmi jobbára csak ilyen helyen, azaz zárt osztályon látható, s a nézőket nem is fosztják meg attól, hogy illúziójuk a színházban teljes lehessen. Ez a test tehát a helyén van, nem öncélúan és magát mutogatóan. Nem mellesleg a szituációban elhangzó játékbeszéd igen gyorsan bontja le ennek a meztelen testnek a látványát, magára a beszédre vonva a figyelmet. A mozdulatlan, szoborszerű test pusztán illusztráció marad, a nagyszerű monológ elfeledteti, elnyomja a látványt. Remélhetőleg ama bizonyos fügefalevél, amellyel szemérmes őseink oly buzgón fedték el ábrázolásaikban az Úr által meztelennek teremtett Ádám és Éva nemi szerveit, a múzeumban marad  a színházban semmi helye.
Nem tudom, ki hogy van vele, de számomra a katarzis (oly ritka élménye) akkor jött létre a darab során, amikor a többszörös nemi erőszak után bezárult és kinyílt a kör. (Nem mellesleg: szerintem egy védtelen nő csoportos megerőszakolása, ennek látványa sokkolóbb, mint egy meztelen emberi testé. Talán nem véletlenül van éppen ez a jelenet elfedve és csupán erősen imitáltan ábrázolva a darabban  nagyon helyesen. Ha valamit, akkor ezt tényleg nem szabad megmutatni. Még az e tekintetben hírhedten naturalista angol filmrendező, Peter Greenaway sem mutatja meg ezt A maconi gyermek című filmjében, holott nála ez az ábrázolt történet egyik kulcsjelenete.) Dramaturgiailag és a történések tekintetében is minden megvilágosodik tehát a kör kinyílásával és újrazáródásával, egyszerre, pontosan, megdöbbentően, letaglózva és felemelve. A beteg, ki az előbb még a csoportos nemi erőszak résztvevője volt az őrültek kicsiny és reprezentatív közösségében, kilépett, oda ült a nézők közé, közénk, nemcsak eme kör jelentette határ viszonylagosságát demonstrálva ezzel, de komoly önvizsgálatra, és a látottakról való ítéletre is késztetve. Mert a Fotel által ábrázolt kisvilágban semmiért nem jár büntetés. Minden felelősség a résztvevőkre, imígyen a darabba bevont nézőkre hárul. Az orvos ugyanis, mint egy közömbös isten, kívül és felette van ennek a világnak, így a nézőkének is, semmibe nem avatkozik be. Mindössze érthetetlen döntéseket hoz elmeállapotunk lehetséges helyzetéről. Eme cinizmus imígyen nem csak a körön belül lakó őrülteket érinti, de immár a nézőket is, akiknek, a bentlakókhoz hasonlóan, nem csak a magárahagyatottság élményében kell részesülniük, hanem meg kell tapasztalniuk döntéseik, cselekedeteik és minden ítéletük kockázatát is. A néző ne csak a darabot nézze részvéttel vagy undorral, de lássa meg önmagát is. Aki kicsit is bátor, mert rühelli a képmutatást, az megteheti ezt ezután a darab után, hiszen a másik másságának megértésével önmaga jobb megértésének nem könnyű munkáját is elvégezheti. Sajnos a kritikus mintha nem is törekedett volna arra, hogy bármit is megértsen abból, amit látott.
Mindegyik jelenetben van valami brutális őszinteség, a pontos színészi játékkal hatásosan, semmint hatásvadász és öncélú módon kidolgozva. A megrázó és tökéletesen megkoreografált, fénnyel és hanggal ellátott jelenetek közül is kimagaslik Petneházy és Kuthy (akit jelen sorok írója csak a darab felénél ismert fel) jelenete, a végig háttérben lévő Jenei, aki egy fejmozdulatával képes megformálni a rémisztő és szívfájdító leány figuráját. És persze Vicei meztelen, hiteles és elementáris erejű, szenvedélyes és tökéletes monológja, amelyben test és hang és szöveg olyan feszültségi teret volt képes teremteni, amire igen kevesek képesek.
Végezetül: a kritika címe olcsó hírlapi hatásvadászat, a bevezető pedig, még ha idézet is, oly obszcén magamutogatás az önkielégítéssel való félreérthetetlen szójátékával, amely aligha fér össze az álszent és kispolgári prüdéria morális evidenciaként való hangoztatásával. Eme önleleplező reflektálatlanság ráadásul egy olyan lap kontextusában kap helyet, amely maga rendszeresen közöl csaknem félmeztelen, szánalmas és ízléstelen fotókat fiatal lányokról. De erről persze nem a kritikus tehet. A kritikus ama véleménye viszont, miszerint a darabnak, esetleg ha mégsem teszik a föld színével egyenlővé, a Krúdy Kamarában volna a helye, talán megfontolandó lenne akkor, ha eme javaslata mögött nem érezhetnénk valamiféle rossz ízű, a józanész, az ízlés és a morál álarcában fellépő hatalmi diszkriminációt. Talán megfontolandó lenne akkor, ha nem tételeznénk valamiféle tudatos szándékot a direktor ama döntésében, hogy ez az igen csak figyelemre méltó, kétségtelenül provokatív darab mégis a Nagyszínpadra kerülhetett, évadnyitó előadásként. E tekintetben Tasnádi döntését inkább tudatos, merész, már-már vakmerő, nem megalkuvó, semmint elhibázott direktori döntésnek gondolnám. Teszi a dolgát.