Az egri Gárdonyi Géza Színház padlásterében 2006 tavaszán a DESZKA szakmai beszélgetéseinek hajlékot nyújtó próbateremben a plafonig csapott a jókedv a hír hallatán: 2007-től kezdődően, a debreceni Csokonai Színház lesz a házigazdája a Kortárs Magyar Drámafesztiválnak.

Színjátékíróink legújabb darabjai szemléjének és az előadásokat környező disputáknak második alkalommal ad otthont a város. A DESZKA egy immár évek óta tartó folyamatban a közönségét keresi, biztos otthonra vár. Az alkalmi házigazdák általában bizalmatlanok voltak; az érdeklődés vélelmezett hiánya miatt fordítottak hátat a tömörülés képviselőinek. Debrecenben sem ment könnyen az elfogadtatás.

Pedig, van mire odafigyelnünk. A két szezon fesztiválműsoraiból kitetszik: a harmincas-negyvenes éveiben járó drámaíró korosztály alkotja a derékhadat. A tényleges életkortól független jellemzőjük, hogy pozitívan (tettvággyal, magabízással) tekintenek a jövőjük elé, megérettek a sikerességre, ugyanakkor sürgető egzisztenciális érdekük, hogy el is érjék azt. Türelmetlenek. Nem ok nélkül, hiszen alig kell a hazai színháztörténetben visszafelé lapozniuk, s „daliás idők" fejezetére bukkannak. Negyedszázada, egy-egy Sütő András, Szakonyi Károly, Gyurkovics Tibor, Hernádi Gyula, Csurka István, majd Bereményi Géza, Spiró György, Nádas Péter vagy Kornis Mihály nevével jegyzett premier igazi társadalmi eseménynek számított.

Ma csendesebbek az ünnepnapok. A fesztivált kísérő szakmai beszélgetéseken többek részéről (pl. Forgách, Spiró) megfogalmazódott tavaly, hogy a 90-es évek elején a színházak térvesztést szenvedtek. A nézőket elszívta a parlament, az éltető katarzis kívülre került Thália szentélyeiből, a színészek szerepét a politikusok vették át. Mostanra – Budapesten legalábbis – visszaállni látszik a (polgári) szokásrend: nem a katarzisért járnak színházba az emberek, hanem azért, hogy jól érezzék magukat.

Mi itt és mindenkor más élményközeget akarunk. A jelenleg ifjan középkorú generáció nem a polgári életérzést árasztó színházélményeken cseperedett fel. Rojtos farmerű egyetemistákként Nyugat-Európa pinceszínházait részesítették előnyben az öltönyigényes belvárosiakkal szemben; a nagytotálos-kosztümös generálgyönyör helyett a részletekben megbúvó szellemi értékeket keresték, a miniatűr intimitás, vagy a depresszív redukció benyomásai ivódtak az emlékezetükbe; az aktív unalomérzet színházáé, például, ahogyan Forgách idéz egy posztavantgárd klasszikust: „az unalom: az idő kifeszítése". A közelmúlt folytatásaként, s a színházi formanyelv megújítása reményében beszélnek majd a közönségnek a Csokonai Színház dramaturgiai műhelyének munkatársai a költői színházról, mintegy az unalom alternatívájáról.

Álmodunk. Arról, hogy valamikor ez a fesztivál majd nemzetközi lehet, s a messzi tájakról ideérkező kortársaink meg is mutathatják a színpadról mindazt, amit most csak szavakon, vetített képeken keresztül csodálhatunk. Az Álmoskönyv szerint, a deszka szerencsés véletlent jelent. Szóösszetételben a bedeszkázott ablak kielégítetlen kíváncsiság. Az ablakainkra ne kerüljenek deszkák!