Lazán összefüggő jelenetek sorozatában lép színre és nevetteti könnyesre közönségét a Yorick Stúdió társulata legutóbbi előadásában. A bástyába zsúfolódott és hűségesen kitartó publikum jutalma a folytonos, megszűnni nem akaró groteszk és beteg humor, az eredmény pedig a kacajjal keveredő borzalom: cirkuszvilágba cseppent a mélyen tisztelt, aki Ezerarcú Fregoli szívélyes idegenvezetésén keresztül ismerheti meg Zoroaszter Leó erőművészt, Buflakár Bélát, a középszerűség virtuózát, Szabóné Hajagos Bettina nőimitátort, dr. Andreas Stiebe szózsonglőrt, Özvegy Blondvin Emmát és fakír urát, Blondint, Blondinné Csepcsányi Titanillát, a dezilluzionistát, illetve Valódi Attila díszítőmunkást – megannyi cirkuszi pofa, varietéhős egy, a valóságból jelenségében rég kiszakadt, értelmében igen mélyen abban élő világban, amely a való (farkas)törvényeit facsarja ki és állítja kitekeredett pózban a hol borzongó, hol röhögő – igen, kimondottan röhögő – mélyen tisztelt elé.

Tasnádi István Paravarietéjének cselekményét firtatni fölösleges, hiszen az nem létezik. Jelenetsorok vannak, egymással hol érintkező, hol csak egy-egy szál mentén kapcsolódó rövid történetek. Akár egy cirkuszi előadás egymást követő műsorrendje, ahol az artista jelenti a közös szálat csupán. De ezek az "artisták" nem az atlétika, hanem a groteszk bajnokai. Műsoruk nem bűvészmutatványból, hanem élethelyzetekből, illetve monológokból áll. Lényege nem a közönség elkápráztatása, hanem saját nyomorúságára való ébresztése egy olyan "show" keretén belül, ahol minden megengedett, ami egyértelmű és logikus, de a való világban tiltott. A tiltás azonban nem jelenti ezen dolgok nemlétét.

A Yorick Stúdió társulata és Sebestyén Aba rendezése tökéletesen azonosult a szerzői koncepcióval és olyan előadást teremtett, amelyben mindezen elemek megtalálhatók. És élvezhetők, ráadásul olyan szinten, hogy a publikumból feltörő spontán és harsány röhej szinte a produkció részévé vált. De ez a nevetés nem az operettek édeskés-bájos- búsongó-jajdedrága kacarászása. Inkább a való élet kitekeréséből fakadó, elsöprő humorral tálalt mindennapi borzalom kihatása. Életünket úgy mutatja be, mint a cirkusz idomított állatait: szórakoztatnak, de milyen áron? A szereplők nem egyének, hanem típusok, és mint ilyenek egyetemesek is.
Az ősbemutatóra verbuvált Yorick-társulat és annak szereposztása csak fokozta mindezt.

A Tompa Miklós Társulat művészei, illetve a Marosvásárhelyi Színházművészeti Egyetem színitanoncai igencsak hitelesen formálták ezen személyiségtípusokat. Túlzásosan, ahogy azt itt kellett, mégis élethűen és humorral átitatva. Az apró rezdülésekből, ezúttal jótékony hatású improvizációkból és a blőd helyzetek teljes komolysággal való előadásából álló játék nem hagyta érintetlenül a végig a cirkuszvilág aktív részeként kezelt, hol megszólított, hol letolt, hol színpadra – és tetemre – hívott közönséget. A Paravarieté, illetve a szerzői meghatározás szerint 1017 egymást kioltó mozzanat publikuma pedig igencsak értékelte mindezt. Pedig, ahogy a szerző írta: "Régebben azért a tragédiák végén is volt valami erkölcsi tanulság, megtisztulás, hasznos tanácsok, intelmek, biztatás, egy jobb jövő esélye. Most már csak megrugdosnak minket, aztán kilöknek az utcára."